+ Yeeeez, újra hazatérhettem Londonba, és júj, mégjobban megszerettem azt a várost! Olyan kimondhatatlanul jó érzés töltött el, amikor együtt szurkolhattam a hazaiakkal egy Andy Murray meccsen, hogy úristen. Azt is nagyon élveztem, hogy mindig én navigálhattam A-ból B-be, és viszonylag könnyen tájékozódtam már a metróban. Még olyan helyeken is, ahol sosem jártam előtte - konkrétan tavaly. És London elég nagy város, na... Miután megtaláltuk a szállodánkat, elmentünk a Towerhez, megnézni a kerámia pipacsokat, viszont a világháborús emléknap miatt rengetegen voltak, szóval nehezen fértünk a kerítéshez. Mindegy, igenis megérte elmenni a látvány miatt... Az O2 aréna pedig brutálisan gigantikusan fantasztikus volt! Kívülről csak egy szimpla sátornak látszik, amit furcsa sárga színű daruk tartanak, de amikor belépsz... aztamindenitneki! Óriási előtér, majdnem 30 étterem, mozi, fain kis sétálóutca, szurkolói zóna és 3 bemelegítő pálya, ahová szabad a belépés. Ráadásul ingyen. Magyarul, ha nem is vettél jegyet a meccsre, bemehettél az O2-be és megnézhetted a legjobbak edzéseit. Mi egyből bele is csöppentünk egy Ferrer-Berdych-be, ami azért nem rossz párosítás... Szóval így sétálgattunk egy darabig, amíg el nem kezdődött a program, aztán bementünk a Federer-Nishikorira. Gyönyörű az aréna belülről és természetesen óriási méretekkel bír - nem is szerencsés összehasonlítani a mienkkel. A körítés pedig eszméletlenül jól ki volt találva: led-csíkokon futó statisztikák, pályára kivetített képek, oldalvonalak megvilágítása. Whoa! Egyetlen egy hibát tudok felhozni, a klímát. Fáztam, na. A Federer-féle mérkőzésen szenvedtem is rendesen, de túléltem valahogy, aztán mikor a kedvencem bevonult, minden bajomról megfeledkeztem és a britekkel együtt örömködtem. Mint később kiderült, szerencsém volt, mert Andy első és egyben utolsó téttel bíró győztes meccsét láthattam ezen a világbajnokságon Raonic ellen. Szerintem egész magas színvonalon játszottak, a második szett kifejezetten sok izgalmat tartogatott. És annyira szívmelengető dolog volt számomra, hogy amikor Murray pontot nyert, lengtek a brit vagy éppen a skót zászlók és a stadion minden feléről hallatszottak a 'Come on, Andy!' kiáltások. Azt éreztem, hogy nem vagyok egyedül, és ez jó. Nagyon jó... Azért a nap végére borzasztóan elfáradtam, elkélt a 8 óra alvás. Egyébként bepillantást nyerhettünk egy kis belvárosi reptér életébe, de szerencsére nem hallottunk belőle semmit, a szálloda szigetelése nem engedte. Délelőtt elmentünk Wimbledonba, ami ilyenkor elég kihalt környéknek számít. A múzeumban is csak kb. 20-an sétálgattak, ami a tavalyi állapotokhoz képest (a bajnokság idején utaztunk Londonba) elég furcsa volt. Egy kalitkán keresztül megnézhettük a center pályát is, ahol basszus melegítették a füvet és az összes szék külön-külön be volt csomagolva. Epic... Vissza az O2-be, ahol láttunk egy sima Cilic-Berdych-et és egy mégsimább Djokovic-Wawrinkát. Este mindenki a másodikszámú svájcinak szurkolt: amikor nyert egy pontot, egy emberként felsíkitott a közönség... aztán kapott egy 6-0-át Novaktól. De ez a VB már csak ilyen volt. Örülök, hogy csütörtök este már itthonról, a TV-n keresztül követtem az eseményeket, mert őőőizé, szóval mélységesen elítélem, azt, ami azon a meccsen történt. Thanks Jesus, hogy nem kellett élőben végignéznem... közben pedig mégis ottmaradtam volna akár örökre. Szívesen eléldegélnék Londonban és kilátogatnék mindenféle sportversenyekre. Haha, jó is lenne. Amúgy bocsi a sok 'hárompontért', de ezt a sztorit nem lehetett máshogy leírni.