× Elég furcsa helyzetbe kerültem, hiszen ez lenne a második nap a suliból, de reggel nem tudtam elindulni, annyira rosszul voltam. Nem tudom, lehet, hogy a szervezetem így tiltakozik az iskola ellen. Mindegy, most nem erről akartam írni és nem sajnáltatom magam, mert most mindenkinek ugyanolyan rossz. Inkább arról, hogy mi lesz az oldallal, mert megint vakvágányra futottam. Nincs különösebb oka ennek, nem az időhiány vagy ilyesmi, mert már augusztusban is alig szerkesztgettem valamit. A kötelezőket letudtam, megírtam az eredményeket az aktuális versenyekre, de arra már nem maradt kedvem, hogy újakat találjak ki. Momentán ötletem se nagyon van, de nyilván, ha gondolkodnék egy picit, biztos ki tudnék találni valamit. Az a nagyobb baj, hogy nincs ehhez kedvem. Azt veszem észre, hogy fokozatosan tolódik át a figyelmem a sportblogra (csak egy példa, mennyire veszem komolyan a szurkolást: ma hajnali egykor leültem teniszt nézni és négykor kerültem ágyba), azt részesítem előnyben, meg ahhoz speciel van kedvem és motivációm. Ez nem véletlen, lehet, hogy kezdek kinőni ebből a lovas korszakból. Tudom, hogy nálam idősebbek is űzik még az ipart, ráadásul sokkal komolyabban veszik, mint én, dehát ők nem én vagyok. Le a kalappal előttük, de lehet, hogy én nem ezt az utat választom. Ezen a nyáron kiderült, hogy még amikor nagyon unatkozom, akkor sem igazán visz rá a lélek, hogy a PonyIslanddel foglalkozzak. Láthattátok ti is, kiírtam 1-2 versenyt, de kész, ennyi, eddig tartott a lelkesedésem. És pont ettől tartottam. Bezárni nem szeretnék, akármi is legyen, mert számtalan kellemes emlékem kötődik ehhez az oldalhoz és sok munkám van benne. Nagyon sok. Az itt lévő néhány lovam is csak 'porosodik az istállójában', a neveldékből pedig már elég régen kinőttem. Jobb ez így, hogy senki sem írja elő, hány versenyre kell benevezni vagy mikor kell gondozni a lovakat. Nem mintha ez rossz dolog lenne, régen imádtam, de az már régen volt, a Pacajneveldés időszakban (ki emlékszik még arra?). Az istállóban porosodó lovaimra visszatérve, ha akarnám se tudnám őket túl sok versenyre nevezgetni, mert ami bennem lezajlik, az másoknál is problémát jelent. Alig van verseny, alig van aktív oldal. Most néztem körül, hátha találok valamit, de nem igazán találtam frisset (júliusi versenyekre meg nem szívesen nevezgetek), ami egy kicsit azért elszomorít, mert emlékszem, hogy akár 2-3 éve milyen élet volt a GP-n. Kár, hogy ez így kezd szétesni. És igen, én is hibás vagyok, én is eltűntem, pedig itt aztán volt minden annó: nevelde, tenyészet, versenypark, licit. Szó, mi szó, megint szüneteltetem a dolgot, aztán ha lesz kedvem és időm (na, az nem lesz), akkor majd kiírok versenyeket. Néha. Egyszer-egyszer. Évente háromszor, mit tudom én. Az is lehet, hogy már sosem lesz. Ezért bocsánat.

„Promises fall as fast as they come”

James Arthur [Tuesday]

[utóirat]

 Lefogadom, senki sem ismeri ezt a számát, nekem is csak azért jutott eszembe, mert ma kedd van. Ez még az X-Faktor előtti időszakból van, nem is olyan híres, de szerintem annyira aranyos a szövege. Megyek a novemberi koncertjére, ki tart velem?

× Naszóval, a nyaralás is megvolt, elérkezett augusztus 20-a, ami nekem mindig egy mérföldkő, mert az utána lévő időszak a suliig már csak céltalan szenvedés. Viccesek azok az emberek, akik ilyenkor megkérdezik, várom-e már az iskolát... Hogy van merszük egyátalán ilyet kérdezni, úristen. Tegnap elbúcsúztattuk a legjobb barátnőmet is, aki Franciaországba megy egy évre cserediákként, úgyhogy igen, majd kibújok a bőrömből, amikor eszembe jut a suli. Bocsánat ezért, már előre vinnyogok. Más téma: az előző bejegyzésben szépen beharangoztam a franciaországi nyaralásomat, amitől megmondom őszintén, én nagyon sokat vártam. Hogy jó volt-e? Jó volt, persze, de lehet, hogy egy kicsit többet reméltem. Mondjuk a franciák abszolút hozták azt, amit vártunk tőlük, nem ők a legvendégszeretőbb nép, annyi biztos. Két éve tanulok franciául, de egy szót sem szóltam a 10 nap alatt a merci-n és a bonjour-on kívül. Talán pont azért, mert látni rajtuk, hogy lenézik azokat, akik csak makognak a nyelvükön. A második kritikus tényező a víz hőmérséklete volt. Háromszor jártunk a tengerparton, és hiába szerettem volna bemenni a vízbe, egész egyszerűen nem tudtam. Amikor elviselhető lett volna a hőfoka, akkor meg már meg voltam fázva, miután a szállodai medencében dacból megmártóztam. A fél nyaralásom erre ment rá, folyamatosan meg akartam fulladni a köhögéstől és folytam az orrom. Igaz, erről csak is én tehettem, de szerintem érthető, hogy ha már a tenger közelében vagyunk, szeretném kihasználni a lehetőséget. A harmadik probléma az időjárás volt, hiszen amikor megérkeztünk Carcassonne-ba, leszakadt az ég és 10-15 fokot hűlt a levegő. Mindig menekülnünk kellett a rossz idő elő, de szerencsére 50 kilométeres körzetben mindig találtunk egy olyan helyet, ahol nem fagyoskodtunk és áztunk el. A negyedik, egyben utolsó kritikám pedig megint a csatonakínálattal kapcsolatos. Se Mentonban, se Carcassonne-ban nem tudtam fogni az Eurosportot, sőt, sportcsatornát is alig, ami azt jelentette, hogy például a síugró versenyekről úgy, ahogy volt lemaradtam. De a teniszt is csak a nagy időeltolódás miatt tudtam megnézni. Most ezen lehet nevetni, de nekem ez FONTOS, csupa nagybetűvel, ezért elég bosszús voltam, amikor egy egyébként francia székhelyű csatornát sehol se találtam a kínálatban. Ennyit a negatívumokról, ennyire nem volt borzasztó a nyaralásunk. Persze a szokásos, 'ha már itt vagyunk, nézzük meg ezt is, meg azt is' taktika most is okozott kellemetlenségeket, de azt hiszem, ehhez már hozzászoktam az évek alatt. Az egyetlen dolog, amit sajnáltam, az a béziers-i spanyol lovasbemutató volt. Két lehetőségünk is lett volna, ezért nem izgultam, amikor lemaradtunk a 6 órás előadásról, de este nyolckor ültünk csak le vacsorázni, úgyhogy hamar világossá vált, hogy a 9 órást is elfelejthetem. Mindegy, legalább simogathattam andalúzokat. Ha már simogatás, akkor a nyaralásunk egyik csúcspontja egy 2 hónapos golden retriever volt, amit az egyik tengerparton pillantottam meg, és mind a heten első látásra beleszerettünk, végig őt emlegettük. A carcassonne-i vár természetesen gyönyörű volt, a toulouse-i katedrális úgyszintén, de nem untatlak titeket mindenféle istenházával, amúgysem emlékszem a neveikre, ráadásul vallásos sem vagyok. Fin.

„...tout le monde te croyait disparue, mais tu es revenue”

stromae [ave cesaria]

× Biztosan furcsán fog hangzani a nem sportbarát olvasók számára, de nekem azzal vége a nyárnak, hogy a Tour de France mezőnye beér Párizsba. Legalábbis az izgalmaknak vége és azért valljuk be, augusztus kezdetével egyre többször jut eszünkbe az, hogy mindjárt vége a szünetnek. Engem például ki lehet kergetni a világból az iskolakezdős akciókkal. El nem tudom mondani, mennyire nem hiányzik a suli, és amikor belegondolok abba, hogy 1 hónap múlva ilyenkor már a padban fogok ülni, rámtör a hányinger. Szóval, a Tour véget ért, győzelemnek nem örülhettem, be kellett érjem egy 5. hellyel, ami végülis nem olyan katasztrofális az előzményeket figyelembe véve. Azóta már megnyugodtam, visszaállt a lelki békém, nem haragszom senkire, elfogadtam az eredményt. Az jobban aggaszt, hogy idén nem láthatom többet a kedvencemet versenyezni, ezt még nem sikerült feldolgoznom, vagy csak nem akarok beletörődni. Hátha még érez magában valamennyi kedvet a tekeréshez és ősszel elindul itt-ott... Mindegy, a múlt héten először a nyár során rámtört az unalom, ilyenkor előjön mindenféle nyavalyám és ugyan ezek nem halálos betegségek, sajnos több jelentőséget tulajdonítok nekik, mint kéne. Túlélem, vagyis remélem, hogy a nyaralásig elmúlik minden gondom és élvezhetem fennmaradó szabad napjaim. Kulisszatitok, de most elárulom, hogy évek óta próbálom meggyőzni a szüleimet arról, hogy menjünk el Franciaországba. Nem feltétlenül Párizsba vagy a legdrágább déli városokba vágytam, de így is mindig megkaptam azt, hogy ez egy drága ország - anélkül, hogy úgy 'istenigazából' utánnanéztek volna az áraknak. Nagy meglepetésemre idén könyörögnöm sem kellett - amúgy is feleslegesnek éreztem a dolgot, mert tudtam, hogy nincs sok beleszólásom: amikor tavasszal rákérdeztem, hol néznek szállásokat, azt a választ kaptam, hogy Dél-Franciaországban. Először néztem egy nagyot, hogy most ez komoly, vagy csak poén és úgyis megint Olaszorszába utazunk (egy kezem nem elég ahhoz, hogy összeszámoljam, hányszor voltam ott), de nem. Kisebb-nagyobb nyelvi nehézségek árán (tudniillik, a franciák a saját nyelvüket világnyelvnek tartják és ezért nem szívesen tanulnak idegennyelveket) sikerült is szállást foglalni Carcassonne-ban. Nekem egyből felcsillant a szemem, hiszen igenis sokat mondott ez a városnév. Sosem találnátok ki, úgyhogy segítek: természetesen a Tour de France-ról volt ismerős ezt a település, szép emlékeim kötődnek hozzá, ezért nagyon örültem, hogy oda megyünk. A gyönyörű középkori váráról híres Carcassonne nem messze a spanyol határtól, Toulouse-tól délre található, a Földközi-tenger partjától kb. 20-30 km-re, szóval nem egy mezei kisváros. Ahogyan szoktuk, a barátainkkal utazunk, a nagy távolság ellenére kisbusszal. A hosszú utat az én javaslatomra nem egyhuzamban tesszük majd meg. Ennek is külön története van: három éve pont Észak-Olaszországban voltunk (La Spezia), közel a francia határhoz. Én megláttam ebben a vissza nem térő lehetőséget és rábeszéltem a szüleimet, hogy szánjunk rá egy napot és menjünk el Monte-Carlóba. Amikor átléptünk a határon, megláttunk egy kis francia falut - Mentont -, és egyből beleszerettünk és mind megegyeztünk abban, hogy ide még egyszer visszajövünk. Innen jött az ötlet, hogy ha már arra visz az utunk idén, álljunk meg ott egy éjszakára. Másnap estefelé érkezünk majd Carcassonne-ba, közben pedig teszünk egy kisebb kitérőt Monacóban is (remélem, nem lesz akkora szél, mint 3 éve, mert megőrültem tőle). Szó, mi szó, ezt a nyaralást kifejezetten várom, mert végre egy olyan helyre megyünk, ami igazán érdekel.

„Nothing's ever what we expect”

Robin Schulz & Jasmine Thompson [Sun Goes Down]

× Ha már előre elnézést kértem a sportok iránti túlfűtöttségem miatt, akkor tessék, itt van egy hoppon maradt rajongó bejegyzése. Hogy értsétek is, miről van szó: lezajlott a wimbledoni tenisztorna, ahol a favoritom, Andy Murray ugyan toronymagas esélyes volt, mégis kikapott az elődöntőben. Ami még rosszabb, nem a saját hibái miatt. Kifejezetten jól játszott, de akárhogy próbálkozott, variálgatott, nem tudott fogást találni Federeren. És ez a vereség őt is eléggé megviselte, mert ő is elmondta, hogy még napokkal később is azon agyalt otthon, hogy mit csinálhatott volna másképp. Képzeljétek el mondjuk azt, hogy igazából nem rontottatok el semmit, mégsem jöttetek jól ki az adott szituációból, mert valaki másnak minden bejött aznap. Na, ez az elődöntő is ilyen volt. Amire nagy nehezen túlléptem a dolgon, jött egy újabb sokk, sőt, kettő is gyors egymásutánban. Ugye menet közben elkezdődött a Tour de France is, amit mindennél jobban vártam, mivel a kedvencem, Alberto Contador tett egy olyan vállalást még tavaly, hogy megpróbálkozik a duplázással, azaz az év első 2 nagy körversenyét (háromhetes versenyekről beszélünk) szeretné megnyerni. Hogy ez mennyire nehéz feladat: utoljára ezt 1998-ban tudták véghez vinni. Nos, az elsőt, vagyis az olasz körversenyt (későbbiekben csak Giro) sikerült megnyernie még májusban, szóval úgy tűnt, jó úton halad a történelemírás felé. Azt azért tudni kell, hogy a Tour de France-on résztvevő riválisai mind frissebbek voltak nála, hiszen ők nem tekerték le a Girót. De azt mindenki elmondta közülük, hogyha valaki képes lehet a duplázásra, akkor az Contador. Hollandiából indultak, majd Belgiumon keresztül megérkeztek Franciaországba. Az első hét után még minden rendben volt, igaz, a hegyekbe még nem merészkedtek föl. Aztán a jól megérdemelt pihenőnapot követően jött az első nehéz szakasz a Pireneusokban, ahol mindenki a helyére került. Sajnos. Lesokkolódtam attól, amit láttam. Történt ugyanis, hogy Contador egyik legnagyobb ellenfele, akit csak CF-nek nevezek, mert nem túlságosan kedvelem, faképnél hagyott minden esélyest. Kész, katasztrófa, eldőlt az egész verseny - gondoltam akkor. A befutó után csak fetrengtem a földön, valami vigaszt kerestem volna. Nehéz volt beletörődni abba, hogy vége, még lehetősége sincs a duplára kedvencemnek... Azóta eltelt néhány nap, konkrétan három, ami számomra meglepő módon elég volt ahhoz, hogy feldolgozzam ezt a drámát és máshogy közelítsek a versenyhez. Nem adtam fel teljesen, pontosan azért, mert láttam tegnap Contadoron, hogy ő még nem mondott le a győzelemről. Aztán vagy történik valami csoda, vagy nem, én már egy dobogós hellyel is ki lennék békülve. Még reménykedek, hogy az Alpokban nagy csaták lesznek, és legalább sikerül megszorítaniuk CF-et. Neki is lehet rossz napja, csak ez vigasztal. Most pedig megyek teniszt nézni, szurkolok a briteknek :)

„Where there's a will, there's a way”

Avicii [Waiting for Love]

× Nyár van, szünet van, nyugi van, és ami a legfontosabb, temérdek szabadidő áll rendelkezésemre. Bőven jut időm mindenre, vagy ha nem, akkor ráérek másnap is befejezhetem. Nem kell azon gondolkodnom, mit mikorra tudok bezsúfolni, ami nagyszerű érzés. Végre hódolhatok a hobbijaimnak, amik számomra létfontosságúak. A szurkolás mellett az írásra is bármikor sort keríthetek, amikor csak kedvem van hozzá. És semmi sem tudja elvenni a kedvem tőle, ez a lényeg. Nincs az a felesleges stressz, ami a sulival és a koránkeléssel jár. Ezzel megnyílik egy csomó lehetőség az ember előtt. Én alapvetően nem vagyok az az egész nap sorozatot nézős valaki, mivel majdnem mindig találok valamit, ami leköt. De amikor éppen nincs semmi dolgom, vagy már mindennel végeztem, amit csinálni akartam, akkor jön az unalom. Iskolaidőben ilyenkor nyilván aludnék vagy zenét hallgatnék, miközben ledőlök az ágyon, de ilyenkor nyáron nyilván nincs mit kipihenni. Unatkozni pedig utálok. Innen indult ki az újranyitás terve. Bár, ez az újranyitás nem a legjobb szó, hiszen nem zártam be, csak elbizonytalanodtam. Megéri csinálni, értékeli egyátalán valaki a munkámat, amit abban a kis nyomorult szabadidőmben végzek el az oldalon? És arra jutottam, hogy nem igazán, úgyhogy szüneteltettem a dolgot. A maradék időmet pedig a sportblogomra fordítottam, azt valamivel értelmesebb elfoglaltságnak gondoltam. Még akkor is, ha azt az oldalamat talán még kevesebben látogatják, mint ezt, akár bezárt állapotában. Magyarul még akkor is, ha csak magamnak írtam és írom azt, amit írok... Szóval, adta magát a helyzet és a kedvem is visszajött. Tudom, hogy ősszel sok lovas versenypark és nevelde bezárt, vagy legalábbis ugyanúgy szünetelt, mint az enyém, és hogy ennél fogva szükség van az újranyitásra. Azért feltettem egy kérdést a facebook csoportban, hogy valóban lenne-e igény versenyekre, és igen, olyan válaszokat kaptam, ami arra sarkallt, hogy folytassam a munkát, mert igenis értékelik majd. Úgyhogy mindenkinek köszönöm, aki hozzászólt ahhoz a bejegyzéshez, és azoknak is, akik itt a chatben támogattak, tényleg jól esik. Mostantól az a kérdés, hogy meddig tart ki a lendületem, vagyis hogy majd az ősz közeledtével is továbbviszem-e a versenyparkot. Jelenleg úgy gondolom, hogy egy darabig igen, de az új tanév kezdetével az érdeklődők száma is csökken, nemcsak az én lendületem. De nyáron mindenképp itt leszek és boldogítalak Titeket. :)

[dansz.]

[utóirat]

Az elkövetkezendő 1 hónap szurkolói szempontból brutális lesz - remélem, hogy csak a szó pozitív értelmében -, úgyhogy nézzétek el Nekem, ha mondjuk itt a főoldalon elkap a hév, és nem tudok másról írni a kedvenc sportolóimon kívül. Nem tehetek róla, imádom Őket.