+ Mostmár jóideje azon töprengek, hogy érdemes-e szenvednem ezzel a versenyparkkal? Mert egyrészt nekem nyűg az egész, másrészt elkeserítően kevés a nevező és ettől meginkább elmegy a kedvem az eredményírástól. Az az igazság, hogy amikor akad egy kis szabadidőm, nem erre a virtuális lovas akármire fordítanám, hanem a sportblogra, mert az talán egy kicsit értelmesebb elfoglaltság. Értitek, remélem.  Még akkor is, ha pontosam tudom, hogy magamnak írok. .. Észrevehettétek ti is, hogy egyre ritkábban járok fel és havonta frissítem a versenyeket, mivel várnom kell a nevezőkre. Idegesít egy picit, mit ne mondjak, de közben pedig meg tudom érteni, én is járok iskolába (ohgodwhy?). Csak így nincs sok értelme ennek... Viszont bezárni sem akarok, túlságosan is kötődöm a PonyIslandhez. Szóval erőteljesen ellentmondásos a dolog és nem tudok dönteni. Sajnálnám is az oldalt, meg nem is. Azt is figyelembe kell vennem, hogy ugyan a látogatottságból nem ez látszik, de talán ennek a lovaspark-szerűségnek van visszatérő forgalma, míg a sportblogomnak igazából nincs. Legalábbis ott visszajelzéseket nem kapok, ami számomra azt jelenti, hogy csak magamat szórakoztatom az írással meg a mindenféle határidőkkel. De 10-ből 8 ember biztos azt mondaná, hogy a két oldalam közül a sportosat érdemesebb továbbra is fenntartani, és nem ezt. Én is úgy vagyok vele, hogy ha már elkezdtem blogolgatni, tovább is viszem, ameddig az időm engedi. Egyébként jól esik visszaolvasni az 1 évvel ezelőtti cikkeket, meg legalább látom a fejlődésemet. Az elején még csak ilyen 5-10 soros bejegyzéseket írtam, most meg minimum egy A4-es oldalnyit - persze ez attól is függ, mennyi témám van. Szembetűnő a változás. Ezzel szemben a PonyIsland inkább visszafele fejlődik: 2010 környékén még volt itt nevelde, tenyészet, versenypark és minden, amit akarsz. Aztán szépen lassan bezárogattam őket, mert egyre kevesebb embert érdekelt. Mára már csak a versenypark maradt meg, és most azzal is bajban vagyok. Ha azt is bezárom, vége az oldalnak is, nem kell hozzá nagy logika. Megmaradna maga a honlap - természetesen egy 'bezárt' felirattal a főoldalon -, mert a legrégebbi sportblogbejegyzéseket még ide írtam, és ezidáig lusta voltam átmásolni őket (lehet, hogy nem is fogom). Meg aztán nem akarom eltűntetni az emlékeket, mutatóba biztos fennhagynám a versenykiírásokat és az eredményeket. De ennyi. Véleményt se igazán tudok már itt kérni, mert ezeket a bejegyzéseket se olvassa el senki... azért ha valaki hozzászólna vagy van véleménye, kíváncsi vagyok rá. Azt azért még fontosnak tartom megjegyezni, hogy ez nem egy hétfői hiszti, vagy ilyesmi. Ez most komoly.

+ Yeeeez, újra hazatérhettem Londonba, és júj, mégjobban megszerettem azt a várost! Olyan kimondhatatlanul jó érzés töltött el, amikor együtt szurkolhattam a hazaiakkal egy Andy Murray meccsen, hogy úristen. Azt is nagyon élveztem, hogy mindig én navigálhattam A-ból B-be, és viszonylag könnyen tájékozódtam már a metróban. Még olyan helyeken is, ahol sosem jártam előtte - konkrétan tavaly. És London elég nagy város, na... Miután megtaláltuk a szállodánkat, elmentünk a Towerhez, megnézni a kerámia pipacsokat, viszont a világháborús emléknap miatt rengetegen voltak, szóval nehezen fértünk a kerítéshez. Mindegy, igenis megérte elmenni a látvány miatt... Az O2 aréna pedig brutálisan gigantikusan fantasztikus volt! Kívülről csak egy szimpla sátornak látszik, amit furcsa sárga színű daruk tartanak, de amikor belépsz... aztamindenitneki! Óriási előtér, majdnem 30 étterem, mozi, fain kis sétálóutca, szurkolói zóna és 3 bemelegítő pálya, ahová szabad a belépés. Ráadásul ingyen. Magyarul, ha nem is vettél jegyet a meccsre, bemehettél az O2-be és megnézhetted a legjobbak edzéseit. Mi egyből bele is csöppentünk egy Ferrer-Berdych-be, ami azért nem rossz párosítás... Szóval így sétálgattunk egy darabig, amíg el nem kezdődött a program, aztán bementünk a Federer-Nishikorira. Gyönyörű az aréna belülről és természetesen óriási méretekkel bír - nem is szerencsés összehasonlítani a mienkkel. A körítés pedig eszméletlenül jól ki volt találva: led-csíkokon futó statisztikák, pályára kivetített képek, oldalvonalak megvilágítása. Whoa! Egyetlen egy hibát tudok felhozni, a klímát. Fáztam, na. A Federer-féle mérkőzésen szenvedtem is rendesen, de túléltem valahogy, aztán mikor a kedvencem bevonult, minden bajomról megfeledkeztem és a britekkel együtt örömködtem. Mint később kiderült, szerencsém volt, mert Andy első és egyben utolsó téttel bíró győztes meccsét láthattam ezen a világbajnokságon Raonic ellen. Szerintem egész magas színvonalon játszottak, a második szett kifejezetten sok izgalmat tartogatott. És annyira szívmelengető dolog volt számomra, hogy amikor Murray pontot nyert, lengtek a brit vagy éppen a skót zászlók és a stadion minden feléről hallatszottak a 'Come on, Andy!' kiáltások. Azt éreztem, hogy nem vagyok egyedül, és ez jó. Nagyon jó... Azért a nap végére borzasztóan elfáradtam, elkélt a 8 óra alvás. Egyébként bepillantást nyerhettünk egy kis belvárosi reptér életébe, de szerencsére nem hallottunk belőle semmit, a szálloda szigetelése nem engedte. Délelőtt elmentünk Wimbledonba, ami ilyenkor elég kihalt környéknek számít. A múzeumban is csak kb. 20-an sétálgattak, ami a tavalyi állapotokhoz képest (a bajnokság idején utaztunk Londonba) elég furcsa volt. Egy kalitkán keresztül megnézhettük a center pályát is, ahol basszus melegítették a füvet és az összes szék külön-külön be volt csomagolva. Epic... Vissza az O2-be, ahol láttunk egy sima Cilic-Berdych-et és egy mégsimább Djokovic-Wawrinkát. Este mindenki a másodikszámú svájcinak szurkolt: amikor nyert egy pontot, egy emberként felsíkitott a közönség... aztán kapott egy 6-0-át Novaktól. De ez a VB már csak ilyen volt. Örülök, hogy csütörtök este már itthonról, a TV-n keresztül követtem az eseményeket, mert őőőizé, szóval mélységesen elítélem, azt, ami azon a meccsen történt. Thanks Jesus, hogy nem kellett élőben végignéznem... közben pedig mégis ottmaradtam volna akár örökre. Szívesen eléldegélnék Londonban és kilátogatnék mindenféle sportversenyekre. Haha, jó is lenne. Amúgy bocsi a sok 'hárompontért', de ezt a sztorit nem lehetett máshogy leírni.

+ Jó, nem akarlak fárasztani Titeket azzal, hogy mennyire rövid volt a szünet és hogy mit sikerült megvalósítanom a terveim közül. Nyilván nem jutott időm mindenre, de a leglényegesebb dolgokat kipipálhattam, sőt, pluszmunkát is végeztem. Kiolvastam két kötelező olvasmányt, mert az egyiket október végére, a másikat november elejére kellett, de a tanár teljesen elfelejtette számonkérni. Ergó, ráértem volna később is foglalkozni ezekkel az agyondicsőített könyvekkel (Az alkimista és A legyek ura). A poén az, hogy számomra egyik se nyújtott maradandó élményt... Nem tudom, mit esznek ezeken az emberek, de lehet, hogy bennem van a hiba, mivel utálok olvasni. Azt hiszem, értelmesebb módon is eltölthettem volna ezt a néhány szabadnapot, de mostmár mindegy, így alakult. Az első nap a suliban még tűrhető volt, de kedden már a nyakunkba szakadt a rengeteg házi és tanulnivaló. Legalább ma, vagyis pénteken a Radnóti-napok miatt nem kellett cipelni a tankönyveket és hamarabb leléphettünk. Hétfőn még vár rám egy nehéz nap, aztán pedig zúzok Londonba, a tenisz világbajnokságra. Úristen, de várom! Szóval kedden, szerdán és csütörtökön hazatérthetek, plusz újra láthatom Murray-t játszani, ráadásul az O2 arénában! Aztán meg szenvedhetek a pótlásokkal. Előre félek, hogy fizikából, matekból és kémiából totálisan elvesztem a fonalat, pedig csak három napot fogok hiányozni... De London és Murray abszolút megér pár rossz jegyet, nem érdekel. Egyéb. Kedden annyira, de annyira büszke voltam Judd-ra, hogy... nagyon. Olyan kis édes volt meg ügyes, hogy meg kellett zabáni, na. Bocsánat, de ezt nem hagyhattam ki. Hú, és még valami: ugye a múltkor írtam, hogy jó lenne eljutni egy síugróversenyre ezen a télen. Ha nem is Zakopanéba, de a szezonzáró planicai hétvégére elmegyünk az ígéret szerint! Imádkozom, hogy addigra befejeződjön a sírepülő sánc felújítása (rekordméretű lesz, ha elkészül), mert úgy ezerszer izgalmasabb lenne az egész... Más momentán nem jut eszembe, úgyhogy itt a vége, fuss el véle.
JÖVŐHÉTEN MEGYEK LONDONBA, OMG! *----*

+ Rögtön egy közhellyel indítanék: gyorsan telnek a napok, hetek és a hónapok. Máris itt az őszi szünet, ami szerencsére idén elég hosszúra sikerült a maga 10 napjával. Természetesen jó sok leckét kaptam, de a tanárok már csak ilyenek, nem fogják fel, hogy a szünet a pihenésre való. Angolból még esszét is kell írnom, jaj de sok kedvem van hozzá. Mindegy, majd jövőhét vége felé nekilátok, addig nem akarok tankönyveket látni és gondolkodni. Feladatom ezen kívül is van bőven, mivel szépen elterveztem, hogy majd írogatok cikkeket a sportblogba. Plusz szeretném kicsit megújítom a bemutató szövegeket egy új szisztéma szerint, dehát ki tudja, eljutok-e odáig. Félek, hogy a lustaságom fog győzni. Szerintem Ti is hasonlóan álltok hozzá az ilyen 'ráér' dolgokhoz: valamikor szeptember közepén, amikor meghalni sincs időtök, elhatározzátok, hogy ezt meg azt majd a szünetben megcsináltok... aztán nem lesz belőle semmi. Nos, azért remélem, sikerült befejeznem mindent ezalatt a 10 nap alatt. Büszke lennék magamra, ha minden betervezett munkát kipipálhatnék a következő hét során... Amiről mindenképp szerettem volna most írni az a bécsi látogatásom. Ahogyan azt már az előző cikkben is olvashattátok, Murray szabadkártyát kért és kapott az osztrák főváros kicsiny tornájára, úgyhogy kaptunk az alkalmon, jegyet váltottunk és szombaton elmentünk megnézni őt. Az elődöntőben Troicki-val játszott és könnyedén nyert, de ami ennél is fontosabb: végre láthattam élőben az egyik kedvencemet!!! A csapata alig két sorral előttünk ült, tarkóról is felismertem őket. Annak pedig külön örülök, hogy ez nem egy bemutató mérkőzés volt, hanem egy igazi téttel bíró meccs. Andy ugyanis még mindig a világbajnoki részvételért küzd, és efelé bizony óriási lépést tett az előző héten, hiszen vasárnap ő lett a bécsi verseny győztese. Hiszek abban, hogy Londonban is látom majd november közepén... Egyébként pedig már a következő randevúmat szervezem, mivel ezen a télen mindenképp szeretnék kijutni egy síugróversenyre, hogy megnézhessem Ammann-t, még mielőtt visszavonulna. Évek óta azt hallom a kommentátoroktól és a magyar rajongóktól, hogy Zakopanéban van mindig a legjobb hangulat, és ha valakinek hasonló tervei vannak, mint nekem, mindenképpen erre a lengyel versenyre menjen el. Annyira jó lenne a helyszínen szurkolni január 17-én és 18-án... Ezzel a bécsi 'találkozással' megtettem az első lépést az egyik legnagyobb álmom megvalósítása felé. Remélhetőleg néhány év múlva rmár visszajárunk a tenisz- és síugróversenyekre :)

+ Régen írtam már, de sok időm nem is volt rá az utóbbi hetekben. Péntek van, úgyhogy nem akarok panaszkodni meg nyavalyogni, de ismertetném, miből állt az eheti programom. Hétfő: végülis laza nap volt, mert nem írtunk tz-t magyarból. Kedd: semmi különös, csak 8 órányi szenvedés. Kémiából összefoglalás, következő órán témazáró, kisebb kétségbeesés. 4 órakor hazaérkezés, majd pár perces szitkozódás amiatt, hogy nem sikerült felvennem a Murray-meccset. Fél óra leckézés, föci röpdogára készülés és máris 9 óra... Szerda: megírtam a föcit, ezután összefogaltunk, gyakorlópapírt töltögettünk, pénteken tz. Angolon ugyancsak összefogalás, ugyancsak pénteken 'témazáró nagydolgozat', csakhogy egy klasszikust idézzek az áltálanos iskolai földrajz tanáromtól. Hazaérkezés után 1 óra kémiatanulás, fél óra francia szódogára való készülés és további 1 óra fizika leckézés. Siker, végre megértettem. Majd a dogában elrontom. Csütörtök: egész jól megírtam a kémiát, francián eluralkodott káósz, mert a beígért szódolgozatban nem csak szavak voltak, hanem mondatok is. Mindegy, szerintem nekem tűrhetően sikerült így is. Fizikából nem is írtunk, ehelyett kísérleteztünk. A tanár felmászott a tanári asztalra és a szabadesés törvényszerűségeit bizonyította be. Közben egyik kedves osztálytársunk vitába keveredett vele, mi döbbenten hallgattunk. Tesin túléltem egy jólirányzott dobást, ami a jobb tüdőmet érte. Bírom azokat, akik vérkomolyan veszik a partizánt... A délutánt föci és angol könyvek társaságában töltöttem. Tanulás után ülve el tudtam volna aludni, pedig alig múlt este nyolc. Péntek: az angol témazáró egy nagyobb terjedelmű szódogához hasonlított, egy csipetnyi nyelvtannal, de azt hiszem megvan a 4-es, nincs para. Földrajzon igencsak kétségbeestünk, amikor a tanár bejelentette, hogy nem lehet atlaszt használni, csak 1 feladathoz. Kisebb szívroham. Mikor az első lap végére értem, már kezdtem megnyugodni, erre kaptam egy újabb szívrohamot, mikor rábukkantam egy olyan feladatra, ahol a tudósokat és azok találmányait kellett összekötni. Tudnillik, minket úgy informáltak, hogy ez a téma nem lesz benne a dolgozatban. Aztán mégis... Nem baj, betippeltem az összeset. Erősen valószínű, hogy az 5-ös nem lesz meg, de annyira nem is érdekel. A 8. óra tesi volt, végigszenvedtem, dobtam 20 métert a kislabdával majd rohantam a buszmegállóba. Vége a hétnek... Egy hónap múlva megyek Londonba, de elég nagy kérdés, mi lesz Murray-vel. A csütörtöki vereség nem tett jót, megint egy hellyel visszaesett a pontversenyben. Most a 10., és a legjobb 8 jut ki a világbajnokságra. Ijedtségében Andy benevezett még 2 tornára, hogy több pontot szerezhessen. Jövőhéten például részt vesz a bécsi Erste Bank Openen, úgyhogy megyek megnézni. Feltéve, ha eljut az elődöntőig, mert nyilván csak hétvégén tudunk kimenni. Szombaton suli van, de kit érdekel, amikor szívem egyik csücske párszáz kilométerre van tőlem? Szóval így vagyok mostanában. Nektek is jó hétvégét.